- Kérlek, ne menj még el! Maradj itt velem! Nélküled semmit sem ér az életem! Anya, ne hagyj itt! - kiabáltam.
Nem igazán érdekelt semmi: sem az, hogy a könnyeimből már egy kis tócsa gyűlt össze a kórház zöld linóleumpadlóján, sem az, hogy apu két kézzel próbált visszafogni a derekamnál fogva. El akart onnan vinni: el anyától! Ezt nem teheti! Ő az én anyám, nem halhat meg! Még élnie kell! Nem adhatta még fel!
- Randy, szívem ne… ő már többé nincs közöttünk! - apa arcát szintén könnycseppek áztatták.
Nem érdekelt. Ő az én anyám, és még nem halt meg! Utolsó erőfeszítésemmel kitéptem magamat apán kezei közül, és odarohantam a fehér rácsos ágyhoz.
Az anyám ott feküdt...úgy, mintha csak aludna. Bár nem úgy nézett ki, mint régen. A gyönyörű vörös hajának hűlt helye sem maradt, bőre ráncos lett, és öreges. Úgy aludt ott, mint Csipkerózsika a mesékben...száz éves álomban. Legalábbis én így gondoltam. Óvatosan odahajoltam a fejéhez, megpusziltam az arcát, és lágyan a fülébe suttogtam: “Semmi baj, anyu. Én vagyok a te herceged, és meg foglak menteni. Ígérem.”
Azonban nem történt semmi. Átöleltem, és szorosan magamhoz szorítottam. A szíve nem dobogott. Nem, az nem lehet! Megkerestem a pulzusát...vagyis azt a helyet, ahol lennie kellett volna. Az egyenletes ütem elmaradt...egyszerűen nem hallottam semmit. Ekkor elkezdtem kiabálni:
- Orvost! Valaki hívjon már egy idióta orvost! Segítsenek az anyámnak! Kérem!
Apám odaállt mellém, felsegített a betegágyról, és a vállamra helyezte a kezét.
- Gyere ide, Randy. Hadd öleljelek meg. Tudod, anyának most már jobb helye van. Ezen a világon már csak szenvedés volt az élete. Jobb ez így. Hidd el, egy szép napom majd mind együtt leszünk. Anya, te, és én is. De most nem szabad teljesen magadba zuhannod. Fiatal vagy még, előtted áll az élet… használd ki. Persze mindnyájunknak nagy veszteség ez, de hidd el, egy idő után minden rendbe jön.
- Gondolod? És mégis hogyan?
- Hát, Randy, azt még én sem tudom.
Ez történt immáron tíz éve. Most itt ülök az édesanyám sírjánál. Szép hely. Méltó egy ilyen csodálatos teremtményhez. A temetést egy különleges helyre intéztük. Anya mindig ide járt naplementét nézni. Egy kis tisztás volt egy hatalmas erdő közepén. Igazából ide senki sem járt anyán, apán és rajtam kívül. Az erdőben egy különleges jelzést tettünk a fákra, ami mindig idevezetett bennünket: piros szalagokat. Egy tökéletes hely volt a gondolkodásra, és a merengésre. A réten rengeteg piros, kék és sárga virág díszelgett olyan harmóniában, amit csak a mező tud átadni. Szinte minden oldalról a hatalmas fenyők, tölgyek, és juharok kerítették be a helyet, viszont az egyik oldalon csodálatos kilátás nyúlt az égre. Határtalan rónaság, ami tovább tartott, mint ameddig az emberi szem elláthat.
Most én is a naplementét figyelem anyám sírkövéről. Ez olyan, mintha az ölében ülnék. Felemelő érzés. A sírja köré gyönyörű tulipánokat ültettünk: ez volt a kedvenc virága. Most éppen szezonja van. Leszedtem egy gyönyörű pirosat, és a kis kőkereszt mellé tettem, ami a sírt díszítette. Végigsimítottam a kemény gránittömbön, és akaratlanul is egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ekkor, mintha csak a szél zúgta volna a fülembe, egy hangot hallottam: „Ne sírj, Randy! Én itt vagyok!”
