Kérlek, maradj itt anyu!

- Kérlek, ne menj még el! Maradj itt velem! Nélküled semmit sem ér az életem! Anya, ne hagyj itt! - kiabáltam.
Nem igazán érdekelt semmi: sem az, hogy a könnyeimből már egy kis tócsa gyűlt össze a kórház zöld linóleumpadlóján, sem az, hogy apu két kézzel próbált visszafogni a derekamnál fogva. El akart onnan vinni: el anyától! Ezt nem teheti! Ő az én anyám, nem halhat meg! Még élnie kell! Nem adhatta még fel!
- Randy, szívem ne… ő már többé nincs közöttünk! - apa arcát szintén könnycseppek áztatták.
Nem érdekelt. Ő az én anyám, és még nem halt meg! Utolsó erőfeszítésemmel kitéptem magamat apán kezei közül, és odarohantam a fehér rácsos ágyhoz.
Az anyám ott feküdt...úgy, mintha csak aludna. Bár nem úgy nézett ki, mint régen. A gyönyörű vörös hajának hűlt helye sem maradt, bőre ráncos lett, és öreges. Úgy aludt ott, mint Csipkerózsika a mesékben...száz éves álomban. Legalábbis én így gondoltam. Óvatosan odahajoltam a fejéhez, megpusziltam az arcát, és lágyan a fülébe suttogtam: “Semmi baj, anyu. Én vagyok a te herceged, és meg foglak menteni. Ígérem.”
Azonban nem történt semmi. Átöleltem, és szorosan magamhoz szorítottam. A szíve nem dobogott. Nem, az nem lehet! Megkerestem a pulzusát...vagyis azt a helyet, ahol lennie kellett volna. Az egyenletes ütem elmaradt...egyszerűen nem hallottam semmit. Ekkor elkezdtem kiabálni:
- Orvost! Valaki hívjon már egy idióta orvost! Segítsenek az anyámnak! Kérem!
Apám odaállt mellém, felsegített a betegágyról, és a vállamra helyezte a kezét.
- Gyere ide, Randy. Hadd öleljelek meg. Tudod, anyának most már jobb helye van. Ezen a világon már csak szenvedés volt az élete. Jobb ez így. Hidd el, egy szép napom majd mind együtt leszünk. Anya, te, és én is. De most nem szabad teljesen magadba zuhannod. Fiatal vagy még, előtted áll az élet… használd ki. Persze mindnyájunknak nagy veszteség ez, de hidd el, egy idő után minden rendbe jön.
- Gondolod? És mégis hogyan?
- Hát, Randy, azt még én sem tudom.

Ez történt immáron tíz éve. Most itt ülök az édesanyám sírjánál. Szép hely. Méltó egy ilyen csodálatos teremtményhez. A temetést egy különleges helyre intéztük. Anya mindig ide járt naplementét nézni. Egy kis tisztás volt egy hatalmas erdő közepén. Igazából ide senki sem járt anyán, apán és rajtam kívül. Az erdőben egy különleges jelzést tettünk a fákra, ami mindig idevezetett bennünket: piros szalagokat. Egy tökéletes hely volt a gondolkodásra, és a merengésre. A réten rengeteg piros, kék és sárga virág díszelgett olyan harmóniában, amit csak a mező tud átadni. Szinte minden oldalról a hatalmas fenyők, tölgyek, és juharok kerítették be a helyet, viszont az egyik oldalon csodálatos kilátás nyúlt az égre. Határtalan rónaság, ami tovább tartott, mint ameddig az emberi szem elláthat. 
Most én is a naplementét figyelem anyám sírkövéről. Ez olyan, mintha az ölében ülnék. Felemelő érzés. A sírja köré gyönyörű tulipánokat ültettünk: ez volt a kedvenc virága. Most éppen szezonja van. Leszedtem egy gyönyörű pirosat, és a kis kőkereszt mellé tettem, ami a sírt díszítette. Végigsimítottam a kemény gránittömbön, és akaratlanul is egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ekkor, mintha csak a szél zúgta volna a fülembe, egy hangot hallottam: „Ne sírj, Randy! Én itt vagyok!”

Joker

Ragyogóan sütött a nap a város minden egyes részére. Egyetlen árnyékos rész sem maradt a szabadban. Aki tehette ki sem mozdult, akinek mégis valami sürgős dolga akadt rendkívül sietett. Ezért figyeltek fel a molett lányra aki csigalassúsággal közlekedett talpig feketében. Hosszú csőnadrágja és pólója szintén fekete volt, akárcsak haja és nagykarimájú kalapja. Senkire nem nézett rá, őt viszont mindenki megbámulta egy pillanatra. Keze a zsebében matatott, majd elővett egy Joker-kártyát. Lassan a szájához emelte és szenvedélyes csókot nyomott a kártyára. Ezután ijesztő vigyor telepdett az arcára. Két ujja közé fogta a Joker-t, majd elrepítette. Szállt, szállt a kártya a levegőben majd letelepedett a járdára. A lány ebben a percben ledobta a nagykarimájú kalapot és boldogan szaladt haza. Nemsokára egy kisfiú sétált arra. Meglátta a Joker-t. Felvette, s abban a pillanatban neki is kiült az az ijesztő mosoly az arcára. Szeme utálatot kezdett el árasztani. Néhány nappal később újra erre sétált: talpig feketében. Boldog volt... hiszen még nem ismerte a kártya titkát...

A számok átka

Egy lány sétált a kihalt utcán. Hosszú, fekete hajába bele-bele kapott a szél. Tornacipőjének minden egyes lépését lehetett hallani, ahogy végigment az utcán. Nem volt sem szép, sem rendezett az út, a falak nagy része repedezett, és vakolatmentes volt. A járda repedezett darabjai között utat talált a gaz, és az útszélen is sok növény terpeszkedett. A lány magába fordulva nézelődött az utca „látványosságain”. Egyre nehezebben lépdelt, a súlyos iskolatáska nyomta a vállát, ezért mindig cserélgette melyik oldalát nyomja jobban.  Nemsokára elért egy kereszteződéshez. Azonban itt sem talált egy lelket sem. Kényelmesen fordult jobb oldalra, mit sem törődve a gyötört piros lámpa, figyelmeztető fényével. Ekkor hirtelen felhúzta inge ujját, és ránézett a kezére. Tollal irkált számok virítottak hófehér alkarján. Azonban ezek a számok egyre csak csökkentek, mintha valaki letörölné, majd újra felírná őket. Háromszáztizenegy, háromszáztíz, háromszázkilenc… a számok egyre csak fogytak. A lány egyre gyorsabban szedte a lábait, a végén már szinte futott. Szemével mohón nézett mindenfelé, mintha csak látni akarna valamit. A kihalt utcák visszhangozva verték vissza lépéseinek zaját. Minden másodpercben eggyel kevesebb volt a szám a lány kezén. Kettőszázkilencven, kettőszáznyolcvankilenc… csökken, csökken, csökken! A lány viszont sehol sem talált egy árva lelket sem. Az arca félelmet tükrözött. A táskájából egy üveg vizet halászott ki, és futás közben inni kezdte. A szemét egyetlen pillanatra sem vette le az utcáról. Különböző sikátorok, utak, parkok, üzletek mellett haladt el, és senkivel nem találkozott. Mintha csak itt hagyták volna ezt a várost az utókornak, és elmentek volna innen. A lány most már bizonytalanul pislogott mindenfelé, mintha csak attól tartana, hogy valaki rátámad. A számok pedig megállás nélkül mutatták, hogy csökkennek: Kettőszázegy, kettőszáz, százkilencvenkilenc… mindjárt vége a számlálásnak ezen a fura firkán. Ekkor a lány már teljesen feladta. Leült egy padra a parkban, összetette két kezét, és imádkozni kezdett, miközben könnyek folytak le az arcán. Negyvennyolc, negyvenhét, negyvenhat… a három számjegyből már csak kettő maradt. A lány hangosan és velőtrázóan sikított, miközben ömlött a könny a szeméből elmosva sminkjét, így feketévé színezve arcát. Tizenegy, tíz, kilenc… talán vége lesz már? Öt, négy, három, kettő, egy… ekkor a lány leesett a padról. Élettelenül feküdt a földön. Egy valami azonban még mindig mozgott rajta. A számok. Mínusz egy, mínusz kettő, mínusz három… a lány nem élt többé. Évekkel később, egy fiú sétált arra. Megtalálta a parkot, és egy csontvázat a pad mellett. Azonban egy dolog mozgott ezen a csontvázon… számok. Mínusz egybillió, mínusz egybillió-egy… a fiú leült a csontváz mellé, felhajtotta inge ujját, és neki is megelevenedtek a számok a kezén: kettőszázkilencven, kettőszáznyolcvankilenc… és a fiú most már értette: hiába kapott még egy esélyt az élettől, itt nem fog találni egyetlen egy élő embert sem, aki segíthetne rajta. El fog veszni újra. Ebben a városban nem él egy ember sem. Pedig ha meglátná azt az egyet, akkor már élhetne is tovább. De nem, itt nincsen senki. A fiú ottmaradt a lány csontváza mellett, majd percekkel később őt is elnyomta a számok álma…